A sztálingrádi csatát széles körben a legvéresebb egyetlen csatának tartják Második világháború. 1942 augusztusától 1943 februárjáig a Vörös Hadsereg és a tengelycsapatok – különösen a Wehrmacht – között vívták a keleti fronton. Ez a Wehrmacht által végrehajtott Fall Blau fedőnevű terv eredményeként történt, amelynek célja a Szovjetunió déli területeinek átvétele, a Kaukázus elérése és a maykopi és bakui olajmezők elfoglalása volt. Ennek a tervnek a megvalósítása során azonban, többek között Adolf Hitler beavatkozása következtében, Sztálingrád városának elfoglalása lett a hadművelet egyik fő célja. A náci Németország számára ez a döntés az egyik legrosszabbnak bizonyult a második világháború történetében. A sztálingrádi csata iszonyatosan véres és nagyon heves városi harcokká fajult, melyek során minden ház, utca megharcolt, és a frontvonal gyakran lakóházak szobáin vagy lépcsőházain haladt át! Végül ennek következtében a Wehrmacht nagy vereséget szenvedett, és a teljes 6. hadsereg szovjet fogságba esett, köztük Friedrich Paulus tábornagy is. Becslések szerint a teljes sztálingrádi csata alatt a tengelycsapatok hozzávetőleg 850 000 katonát veszítettek – meghaltak, megsebesültek és fogságba esett. A sztálingrádi csata fordulatot jelentett a keleti fronton folyó háborúban is, amely innentől kezdve a Szovjetunió számára kedvező fordulatot vett.
A második világháború kitörése előtti német gyalogság szervezetének és taktikájának alakítására döntő befolyást gyakoroltak egyrészt az előző világháború tapasztalatai, de az 1920-as, 1930-as években született elméleti munkák is, amelyek gyakran hangsúlyozta, hogy a német gyalogságot támadó háború eszközeként kell felfogni. Ez a német gyaloghadosztály felszerelését és szervezetét egyaránt érintette, amely az 1939. szeptemberi hadjárat során 3 gyalogezredből állt, amelyek mindegyike 3 gyalogzászlóaljra, egy tüzérszázadra és egy páncéltörő századra oszlott. Ezenkívül számos támogató egység működött, köztük: egy tüzérezred 4 tüzérszázaddal (köztük egy nehéz), egy páncéltörő zászlóalj, egy szapper zászlóalj és egy kommunikációs zászlóalj. Összesen az ún. gyaloghadosztály. Az első mozgósítási hullámban megközelítőleg 17 700 fő volt, jelentős tüzérségi komponenssel, de géppuskákkal is bőven volt felszerelve. Korszerű és hatékony - akkoriban - kommunikációs és irányítási eszközeivel is rendelkezett. A háború során a gyalogsági hadosztályok átalakultak - 1943-ban néhányuk páncélgránátos hadosztályokká alakult. 1943-tól azonban a "hagyományos" gyalogság standard hadosztálya kb. 12 500 főből állt (és nem kb. 17 700 főből, mint 1939-ben), és tüzérségi komponensét - különösen nehéztüzérségét - is csökkentették benne, míg az anti- A harckocsi elleni védekezés jelentősen javult. Feltételezik, hogy a teljes második világháború alatt körülbelül 350 gyalogos hadosztály szolgált a Wehrmachtban.