A számszeríjat, mint harci fegyvert az 5. századtól a 10. század végéig nem igazolják latin európai források. Az első említések a francia forrásokban a század végén jelennek meg. Azt is feltételezik, hogy a számszeríjat szinte biztosan használták az 1066-os hastingsi csatában. Feltételezhető az is, hogy Európában a 11. és 12. század folyamán terjedt el. A számszeríj rendkívül veszélyes fegyver volt hatékony kezekben, mert az akkori időkben kiváló átütőerővel, nagy pontossággal bírt, és akár 350 méteres távolságból is embert tudott megölni! Legfőbb hátránya a viszonylag alacsony tűzsebesség és a meglehetősen bonyolult fegyvertöltési folyamat volt. Ennek ellenére nemcsak ostromokban használták, hanem nyílt terepen is, és a genovai számszeríjászokat nagyra értékelt zsoldos katonáknak tekintették, akik jártasak ennek a fegyvernek a használatában. Érdemes hozzátenni, hogy a késő középkorban (14-15. században) a számszeríjászok gyakran együttműködtek a keresztívekkel, vagyis a számszeríjászok védelmére pajzsot viselő katonákkal. A csatatereken a számszeríj a 15. és 16. század fordulóján átadta helyét az arquebuszoknak, majd később a muskétáknak.
Feltételezik, hogy a kora középkorban (5. század) Latin Európában a lovasság uralta a csatatereket, és rohamaik gyakran döntöttek a csata sorsáról. Abban az időben a gyalogságot, bár számszerűleg jelentős volt, másodlagosként kezelték. Ez a kép azonban már a teljes középkorban (11-13. század) nagyon lassan változni kezdett, jelentősen megváltozott a 14-15. A késő középkorban a gyalogság a lovagsággal, mindenekelőtt a lovassággal elég sikeresen megbirkózott. Két jelentős példa erre a százéves háború (1337-1453), amikor Crecynél (1346) és Agincourtnál (1415) az angol íjászok leállították a francia lovasság rohamát, és szinte maguk döntötték el e csaták eredményét. Ezzel egy időben azonban a gyalogság harcának módját megváltoztatták a leginkább támadó taktikát alkalmazó svájciak, és rendkívül fegyelmezett gyalogságuk ereje elsősorban a kézifegyvereken – elsősorban pice – alapult. Példa erre a sempachi csata 1386-ban. Érdemes megemlékezni a husziták csatáiról is, akik például a gördülőállomány vagy a még primitív lőfegyverek használatának köszönhetően jelentős vereségeket tudtak okozni a lovasságnak a harctereken. A tizennegyedik és tizenötödik században a gyalogság taktikájában és fegyverzetében végbemenő változások azt eredményezték, hogy Nyugat-Európában a modern kor elején a gyalogság lesz a "csataterek királynője”.