Az első világháborúban elszenvedett vereség ellenére a német tisztikar a két világháború közötti időszakban még mindig egy támadó hadműveletben látta a győzelem fő eszközét a jövőbeni háborúban. Így más élményt merített a Nagy Háborúból, mint francia társa. Az 1914-1918-as tapasztalatok alapján, beleértve a Stosstruppen csapatok által alkalmazott beszivárgási taktikát, de a repülés és a páncélos fegyverek intenzív fejlődését is észrevéve, a német tisztikar egy része (pl. Heinz Guderian tábornok) elméleti feltevéseket dolgozott ki az ún. -hívott villámháború (németül: Blitzkrieg), vagyis az ellenség leverésére való törekvés a lehető legrövidebb időn belül, az erők és erőforrások maximális intenzitásával végrehajtott, határozott támadó hadművelettel. A német tiszti testület is e támadó háborús doktrína szerint készült a harmincas években és a világháború idején. Azt is érdemes hozzátenni, hogy szinte minden szintű német tisztek a második világháború során az ún. parancs feladatonként (ger. Auftragstaktik), azaz felvázolták beosztottjaiknak az elérendő feladatot és a rendelkezésükre álló erőket, míg a feladat végrehajtása teljes mértékben rajtuk múlott. Egy ilyen, nagyon jól és egységesen képzett tisztekre épülő parancsnoki modell oda vezetett, hogy a német hadsereg rendkívül rugalmas volt a hadműveletekben, és gyorsabban tudott reagálni a különböző szinteken, mint ellenfelei (pl. a francia hadsereg az 1940-es hadjáratban). vagy az 1941-es szovjet hadsereg). Ez a rendszer sikeresnek bizonyult (főleg alacsonyabb szinteken) a második világháború során. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a második világháborúból számos kiváló parancsnok szolgált a német tisztikarban, köztük Erich von Manstein, Heinz Guderian, Erwin Rommel és Walter Model.
A német önjáró tüzérség fejlődésének kezdetének az 1930-as évek közepét tekinthetjük, amikor a rohamlöveg (németül: Sturmgeschütz – röviden) létrehozásának koncepciója. StuG ) célja a német gyalogság támadó tevékenységének támogatása. Ennek az ötletnek a szerzőjének gyakran Erich von Manstein későbbi marsallt tartják. Az ilyen járművek első prototípusai 1937-ben készültek, és amikor tömeggyártásba kerültek, megkapták a jelölést. StuG III. Először a francia hadjárat során használták őket 1940-ben. A hadjárat során a Bison lövegeket (néha Sturmpanzer I-ként is emlegetjük), azaz a Panzer I alvázra szerelt 150 mm-es sIG lövegeket is alkalmazták, a második világháború további részében a német hadsereg több, ill. tökéletesebb önjáró fegyverek nagy méretben. A páncélozott és gépesített egységeket olyan járművekkel szerelték fel, mint a Wespe vagy a nagyon sikeres Hummel, ami lehetővé tette a tüzérség mobilitásának jelentős javulását ezekben az egységekben. A StuG III kocsikat is kifejlesztették, és a StuG IV kocsit bevezették a gyártásba. A háború végén kis számú Sturmtiger jármű jelent meg 380 mm-es rakétamozsárral.