A második világháború kitörése előtti német gyalogság szervezetének és taktikájának alakítására döntő befolyást gyakoroltak egyrészt az előző világháború tapasztalatai, de az 1920-as, 1930-as években született elméleti munkák is, amelyek gyakran hangsúlyozta, hogy a német gyalogságot támadó háború eszközeként kell felfogni. Ez a német gyaloghadosztály felszerelését és szervezetét egyaránt érintette, amely az 1939. szeptemberi hadjárat során 3 gyalogezredből állt, amelyek mindegyike 3 gyalogzászlóaljra, egy tüzérszázadra és egy páncéltörő századra oszlott. Ezenkívül számos támogató egység működött, köztük: egy tüzérezred 4 tüzérszázaddal (köztük egy nehéz), egy páncéltörő zászlóalj, egy szapper zászlóalj és egy kommunikációs zászlóalj. Összesen az ún. gyaloghadosztály. Az első mozgósítási hullámban megközelítőleg 17 700 fő volt, jelentős tüzérségi komponenssel, de géppuskákkal is bőven volt felszerelve. Korszerű és hatékony - akkoriban - kommunikációs és irányítási eszközeivel is rendelkezett. A háború során a gyalogsági hadosztályok átalakultak - 1943-ban néhányuk páncélgránátos hadosztályokká alakult. 1943-tól azonban a "hagyományos" gyalogság standard hadosztálya kb. 12 500 főből állt (és nem kb. 17 700 főből, mint 1939-ben), és tüzérségi komponensét - különösen nehéztüzérségét - is csökkentették benne, míg az anti- A harckocsi elleni védekezés jelentősen javult. Feltételezik, hogy a teljes második világháború alatt körülbelül 350 gyalogos hadosztály szolgált a Wehrmachtban.
Anziói csata (a csata kezdeti szakasza a Shingle hadművelet) 1944. január 22. és június 5. között zajlott. 1944. június elején mintegy 150 000 katona vett részt 1500 ágyúval támogatott hadműveletben a szövetségesek oldalán. Körülbelül 135 000 katona harcolt a német oldalon (ugyanebben az időszakban). A szövetséges oldalon a hadművelet főparancsnokát Harald Alexander marsall, német részről Albert Kesserling tábornagy gyakorolta. A hadművelet terve 1943 végén született, és a szövetséges csapatok partraszállását feltételezte a Dél-Olaszországban védekező német erők mögött, Rómához viszonylag közel. Az egész műveletnek a műveletek lehető leggyorsabb befejezéséhez kellett vezetnie Appenninek és Róma felszabadítása. Érdekes módon a hadművelet a szövetségesek számára nagyon jó égisze alatt kezdődött. Az Anzio térségében 1944. január 22-én indított partraszállás meglepte a német csapatokat, és sikeres volt, a szövetségesek viszonylag csekély veszteségével. Az invázió első napján sokkal nagyobb előrelépés történt, mint az eredeti hadműveleti tervben szerepelt. Sajnos az Anzio vezetése alatt álló szövetséges erők parancsnoka, John Porter Lucas amerikai tábornok nem tudta kihasználni a kezdeti sikert, megrekedt a parton, így a német csapatok időt hagytak a védelmi vonalak megszilárdítására és az ellentámadások megindítására. A rossz helyzetértékelés eredményeként az anziói hadművelet nem hozta meg a szövetségesek számára a várt hasznot, és nagyon gyorsan a kimerültség csatájává változott. Ennek eredményeként a szövetséges erők mintegy 43 000 halott és sebesült, a német hadsereg pedig körülbelül 40 000 halott, sebesült és fogságba esett áldozatot veszített.