Otto Carius 1922-ben született és 2015-ben halt meg. A páncélosok német tisztje volt, akit a második világháború alatt a német hadsereg egyik legjobb "tankerhajója”-nak tartanak, aki több mint 150 ellenséges járművet semmisített meg. Otto Carius nem sokkal a középiskola elvégzése után megpróbált beállni a hadseregbe, de rossz fizikai körülmények miatt kétszer is elutasították. 1940-ben azonban bekerült, majd a gyalogos katona kiképzése után önként jelentkezett a páncélosokhoz, s kérelmét el is fogadták. Otto Carius a kelet-poroszországi és a balti államok harcaival kezdte harci útját a Barbarossa hadművelet részeként – 1941 júniusától. Első harckocsija a cseh Pz.Kpfw 38 (t) volt. 1941-1942-ben a keleti fronton harcolt, 1943-ban pedig az 502. nehézharckocsizászlóaljhoz helyezték át, ahol már a Tiger harckocsin harcolt. Komoly idők és lábadozás után, 1945 elején áthelyezték az 512. nehézpáncélos ágyúzászlóaljhoz, amelyben Jagdtiger járművek voltak raktáron. 1945 áprilisában egységével együtt kapitulált az amerikai csapatok előtt. Feltételezik, hogy 1941-1945 között több mint 150 ellenséges páncélozott járművet semmisített meg, amivel a második világháború egyik leghatékonyabb német "pancerniakówja" lett.
A német hadsereg első tankjai az első világháború végén jelentek meg – ezek voltak az A7V gépek. A Versailles-i Szerződés aláírása után a német fegyveres erőknek megtiltották a páncélozott fegyverek fejlesztését, de a német fél nem tartotta tiszteletben ezeket a korlátozásokat, és titokban páncélozott fegyvereket fejlesztett ki. Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése után azonban ez a fejlemény teljesen hivatalossá vált, és 1935-ben megalakult az 1. páncéloshadosztály. Az 1935-1939 közötti időszakban további részlegek alakultak, fő felszerelésük a Pz.Kpfw gépkocsi volt: I, II, III és IV. Egyetlen páncéloshadosztályt akkoriban egy két páncélosezredre, egy motoros gyalogdandárra és egyebek mellett támogató egységekre osztott harckocsidandár alkotott: felderítő, tüzérség, légelhárító és zapperek. Teljes munkaidőben körülbelül 300 harckocsiból állt. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a német páncélos erők (németül: Panzerwaffe) a villámháború doktrínájának megvalósítására voltak kiképezve, nem pedig - mint sok korabeli hadseregnél - a gyalogsági tevékenységek támogatására. Ezért a "pancerniaków” kiképzésben a funkciók felcserélhetőségére, a tisztek és altisztek döntéshozatali függetlenségére, valamint a tulajdonában lévő harckocsik legjobb műszaki elsajátítására helyezték a hangsúlyt. Mindez 1939-ben Lengyelországban, de különösen Nyugat-Európában 1940-ben a német páncélozott fegyverek nagy sikereit eredményezte. Az észak-afrikai harcok során is - különösen az 1941-1942 közötti időszakban - a német páncélosok igen nehéz ellenfélnek bizonyultak. A Szovjetunió megszállása előtt a német páncéloshadosztályok száma csaknem megkétszereződött, de ezekben az egységekben a harckocsik száma körülbelül 150-200 járműre csökkent. A német páncélosok a keleti fronton folyó harcok során is - különösen 1941-1942-ben - kiképzésben és szervezettségben felülmúlták szovjet ellenfelüket. Az olyan járművekkel való érintkezés azonban, mint a T-34 vagy a KW-1, kikényszerítette a Pz.Kpfw V és VI harckocsik 1942-ben és 1943-ban történő bevezetését. A keleti fronton elszenvedett növekvő veszteségek, valamint a sztálingrádi vagy kurszki csaták elvesztése miatt a német Panzerwaffe meggyengült. Szerkezete nehézharckocsizászlóaljakból állt (3 harckocsi századdal), 1943-ban pedig páncélgránátos hadosztályokat hoztak létre. Egyre egyértelműbb volt a szovjet oldal előnye is, 1944-től pedig az, hogy egyszerre kellett harcolni keleten a szovjet csapatok és nyugaton a szövetségesek ellen. Azt is feltételezik, hogy ekkor (1944-1945 között) a német páncélosok kiképzése gyengébb volt, mint az előző időszakban, és nem jelentett olyan jelentős előnyt német részről, mint korábban. A német Panzerwaffe utolsó nagyszabású hadműveletei az ardenneki (1944-1945) és a magyarországi (1945) offenzívák voltak.