Az uhlán egységek lengyel hadseregben való használatának története a napóleoni háborúkig (1799-1815) és a Kongresszusi Királyság idejéig (1815-1831) nyúlik vissza. Akkoriban a lándzsákat elméletileg könnyű lovassági egységként fogták fel, amely azonban kiváló kiképzése és azzal felszerelt lándzsája révén a csatatéren is sikeresen végrehajtotta a támadást. A független, a második lengyel köztársaság megszületésével párhuzamosan a 19. századi hagyományokra közvetve utalva a lengyel hadseregben is megalakult a lándzsa. Az ilyen típusú egységek jelentős szerepet játszottak az 1919-1921-es bolsevik rohamokkal vívott háborúban, különösen az 1920-as komarówi csatában. Az 1921-1939 közötti időszakban az ulánus ezredeket a lengyel hadsereg egyik legjobbjaként tartották számon - néha még az "elit" kifejezéssel is találkozhatunk. Nem sokkal a második világháború kitörése előtt (1937-ben) átszervezték a lengyel lovasságot, benne az ulánus ezredekkel, melynek részeként 3 vagy 4 ezredből álló lovasdandárokat hoztak létre, és ebben a struktúrában csatlakoztak az 1939-es háborúhoz. A háború kitörése előtt 27 ezred lándzsa működött Lengyelországban, amelyek legtöbbször nagyon jól teljesítettek a szeptemberi hadjárat során. Érdemes hozzátenni, hogy jól képzett, gyakran magas vagy nagyon magas moráljú alakulatok voltak, amelyek 1939-ben elsősorban menetelésre használtak lovakat, és rohanó alakulatokként, kézi lőfegyverek vagy páncéltörő fegyverek bevetésével vezették a harcot. A tündérmesék közül elmondható, hogy a lengyel ulánok szablyáikkal a tankokra rohantak - ez nem más, mint a német és olasz propaganda szüleménye. A lándzsa hatékony használatának egyik legjobb példája a szeptemberi hadjáratban a Krojanty-i csata. Két lándzsás ezred is része volt a Volyn Lovasdandárnak, amely Mokra mellett harcolt.
Az első világháborúban elszenvedett vereség ellenére a német tisztikar a két világháború közötti időszakban még mindig egy támadó hadműveletben látta a győzelem fő eszközét a jövőbeni háborúban. Így más élményt merített a Nagy Háborúból, mint francia társa. Az 1914-1918-as tapasztalatok alapján, beleértve a Stosstruppen csapatok által alkalmazott beszivárgási taktikát, de a repülés és a páncélos fegyverek intenzív fejlődését is észrevéve, a német tisztikar egy része (pl. Heinz Guderian tábornok) elméleti feltevéseket dolgozott ki az ún. -hívott villámháború (németül: Blitzkrieg), vagyis az ellenség leverésére való törekvés a lehető legrövidebb időn belül, az erők és erőforrások maximális intenzitásával végrehajtott, határozott támadó hadművelettel. A német tiszti testület is e támadó háborús doktrína szerint készült a harmincas években és a világháború idején. Azt is érdemes hozzátenni, hogy szinte minden szintű német tisztek a második világháború során az ún. parancs feladatonként (ger. Auftragstaktik), azaz felvázolták beosztottjaiknak az elérendő feladatot és a rendelkezésükre álló erőket, míg a feladat végrehajtása teljes mértékben rajtuk múlott. Egy ilyen, nagyon jól és egységesen képzett tisztekre épülő parancsnoki modell oda vezetett, hogy a német hadsereg rendkívül rugalmas volt a hadműveletekben, és gyorsabban tudott reagálni a különböző szinteken, mint ellenfelei (pl. a francia hadsereg az 1940-es hadjáratban). vagy az 1941-es szovjet hadsereg). Ez a rendszer sikeresnek bizonyult (főleg alacsonyabb szinteken) a második világháború során. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a második világháborúból számos kiváló parancsnok szolgált a német tisztikarban, köztük Erich von Manstein, Heinz Guderian, Erwin Rommel és Walter Model.