A GAZ-67 (népszerű nevén "gazik") egy szovjet terepjáró személyautó a második világháborúból és a háború utáni időszakból. Ennek az autónak az első példányai 1943-ban jelentek meg, és a sorozatgyártás 1943-1953-ban folytatódott a Gorkij város üzemeiben. A járművet SV motor hajtotta 54 LE-ig.
A GAZ-67-et a Vörös Hadsereg könnyű terepjárójaként fejlesztették ki a GAZ-61 és GAZ-64 autók helyettesítésére. Az új autó megalkotásának inspirációja az amerikai Bantam autó volt, amelyből később a Willys Jeep fejlődött ki. A GAZ-67 - elődeihez képest - az alkalmazott erőegységben, váltóban, megerősített alvázban különbözött, alacsonyabb meghibásodási arány is jellemezte. A második világháború alatt és röviddel azt követően elsősorban 4-6 ember vagy 400 kilogramm rakomány szállítására használták. Gyakran különféle típusú rádióállomásokat szereltek fel rá, de ritkán - fegyverzetet 7,62 mm-es Maxim géppuska vagy 12,7 mm-es DSzK géppuska formájában. A GAZ-67 autókat 1943-tól széles körben használták a Vörös Hadseregben és a Lengyel Néphadsereg egységeiben. Érdekes módon a motorizált és gépesített egységek velük való telítettsége a háború utáni időszakra esik, az akkori termelés jelentős növekedése miatt.
A szovjet tisztikar az 1917-es októberi forradalom után kitört oroszországi polgárháború során kezdett kialakulni. 1922/1923 fordulóján végérvényesen véget ért (bár a fő tevékenység 1919-ben), valamint a lengyelországi háború veresége (rigai béke – 1921) után lassan levonták a következtetéseket ezekből a fegyveres konfliktusokból, amely befolyásolta a szovjet tisztikar formáját és annak elméleti és katonai nézeteit. Ez a folyamat a huszadik század 20-30-as éveinek fordulóján felgyorsult, amikor a Szovjetunióban megjelent az ún. mély működését, és műveiket Tuhacsevszkij vagy kevésbé ismert, de a szovjet katonai gondolkodás fejlődése szempontjából nagyon fontos Triandafilov és Isserson adta ki. Az 1930-as évek közepén azonban a sztálini tisztogatások során a szovjet tisztikar megtizedelődött, ami rossz volt szakmai felkészültségének, és talán még inkább az egyes tisztek önálló gondolkodásának. Ezen a tényen a hivatásos tisztikar 1935-ös bevezetése sem változtatott. A tisztogatások eredményeként magas parancsnoki beosztásokat kaptak az elégtelen felkészültségű, jelentős elméleti tudáshiányos, de a kommunista állam apparátusához teljesen lojális tisztek. Ráadásul az 1930-as és 1940-es évek fordulóján a Vörös Hadsereg intenzív mennyiségi fejlődésen ment keresztül, és általában jelentős hiányt szenvedett a tisztikarban. Az ezzel kapcsolatos hiányosságokat már a Finnországgal vívott téli háború (1939-1940) is aláhúzta, és a németországi háború első szakaszában, különösen az 1941-1942-es időszakban teljes egészében meghallgatták. Még az első nagy győzelmet is ebben a háborúban (az 1941-es moszkvai ellentámadást) inkább az ellenség kimerültségének és időjárási viszonyainak köszönhették, mint Zsukov parancsnoki tehetségének. Idővel azonban hatalmas véradó árán a szovjet tisztikar professzionalizálódott, és egyre ügyesebben tudott igazán nagyszabású szárazföldi hadműveleteket végrehajtani. Ilyen például az 1944-es Bagration hadművelet. Az olyan tábornokok és marsallok is, mint Rokossovsky, Konev és Batov, egyenrangú ellenfelei voltak a német parancsnokoknak. Sőt - főleg az előbbi a második világháború egyik legjobb parancsnokaként tartható számon.