A Curtiss SB2C Helldiver egy amerikai alacsony szárnyú búvárbombázó volt a második világháborúból. A prototípus repülése 1940-ben történt, a sorozatgyártás pedig 1943-1945 között zajlott. A hajtást - az SB2C-4 változatban - egyetlen 1900 LE-s Wright R-2600-20 motor biztosította. A repülőgép hossza 11,18 méter volt, szárnyfesztávolsága 15,17 méter. A maximális sebesség elérte a 475 km/h-t. A fedélzeti fegyverzet két 20 mm-es AN / M2 ágyúból és két 7,62 mm-es Browning géppuskából állt. A gép akár 1400 kilogramm tömegű bomba rakományt vagy Mark 13-2 torpedót is szállíthatott.
A Curtiss SB2C Helldivert a sikeres Douglas SBD Dauntless repülőgép utódjaként fejlesztették ki, és a sorozatba helyezték. A gép az elődhöz képest egyértelműen nagyobb, nehezebb volt, de a hatótávolsága is rövidebb volt, és jóval igényesebb is, mint a pilóta. Ezt azonban kompenzálta egy nagyon magas - ehhez a géposztályhoz tartozó - maximális sebesség és emelkedés. Idővel a Curtiss SB2C Helldiver igen jó hírnévre tett szert a vele repülő legénység körében. Ennek a repülőgépnek több változatát fejlesztették ki a gyártás során, többek között: SB2C-1 (első sorozatgyártású változat 4 darab 12,7 mm-es MG-vel és egy 7,62 mm-es MG-vel), SB2C-3 (új hajtóművel és légcsavarral felszerelt változat), SB2C-4 (nagyobb űrtartalmú változat) vagy SB2C-5 (megnövelt űrtartalmú üzemanyagtartályokkal rendelkező változat). Az ilyen típusú gépeket nagyon intenzíven használták az 1943-1945 közötti csendes-óceáni háború során. Részt vettek például a Fülöp-tengeri csatában (1944) vagy a Leyte-öböli csatában (1944), de részt vettek az iwo-jimai és az okinavai harcokban is (1945). A második világháború befejezése után sok ilyen típusú repülőgépet átadtak például Görögországnak, Franciaországnak vagy Olaszországnak.