A százéves háború egy 1337-1453 közötti fegyveres konfliktus Franciaország és Anglia között. Itt hozzá kell tenni, hogy számos fegyverszünet és béke szakította meg, de csak 1453-ban ért véget. A konfliktus kezdetétől fogva az íjászok, felfegyverkezve az ún Angol hosszú íjak. Érdemes hozzátenni, hogy az angol hadsereg a 13-14. századi walesi harcok során lépett először kapcsolatba ezzel a fegyverrel, és viszonylag gyorsan adaptálták is. A hosszú íjak már az 1346-os crecy-i csata idején különösen hatékonyak voltak. Az irodalomban még az a kifejezés is megtalálható, hogy "a hosszú íj diadala”. A fentieket figyelembe véve nem meglepő, hogy a későbbi franciaországi expedíciók során az angol hadsereg íjászok 60-80%-át tették ki! Becslések szerint az agincourti csata során az angol haderő mindössze 80%-át tették ki. Az íjászok mellett azonban az angol gyalogos csapatok fontos elemét képezték a nagyon tág értelemben vett fegyveresek katonák is. Közülük főleg lándzsás, lándzsás, lándzsával, alabárddal vagy csukával felfegyverzett pikánsokat említhetünk. Védőfegyverként leggyakrabban egyszerű sisakot és láncot vagy páncélt használtak, mint a brigantin. Általában azt kell feltételezni, hogy az egész százéves háború alatt (talán annak utolsó szakaszáig) a brit gyalogság nagyobb harcértékkel bírt, mint francia megfelelője.
A százéves háború egy 1337-1453 közötti fegyveres konfliktus Franciaország és Anglia között. Itt hozzá kell tenni, hogy számos fegyverszünet és béke szakította meg, de csak 1453-ban ért véget. A konfliktus kezdetén a francia csapatok fő ütőereje a csatában a lovagság volt, amely a csatatéren mutatott bátorságáról, nagyon jó egyéni felkészültségéről, de büszkeségéről volt ismert (általános volt azt feltételezni, hogy a francia lovagok akkoriban azt állították, hogy ha a mennyország fejére borulna, azt a másolataikkal támogatnák), és a fegyelem szinte teljes hiánya. Ez katasztrofálisan éreztette magát az 1346-os crecy-i csatában. A francia lovag fegyverzete a százéves háború elején (14. század) kétségtelenül nagyon jó volt. Védőfegyverként pajzsot, láncpántot használt számos lemezpáncél elemmel vagy - ritkábban - teljes páncélzattal. Támadó fegyverként lándzsát, egykezes kardot és különféle tompa fegyvereket, például piercinget használt. VII. Károly (uralkodott 1422-1461) uralkodása alatt jelentős változások mentek végbe a francia lovasságban. Ez az uralkodó 1445-ben vezette be az ún ordonációs társaságok, amelyekből kezdetben 15 volt, és mindegyiknek 100 másolója volt. Ez a lovasság jól képzett, fegyelmezett, királyi fizetést kapott, és nem tömeges megmozdulás alapján nevezték ki, mint korábban.
A kastély tömör - általában kő- vagy téglaépítésű - védelmi építmény, amely a középkori Európára jellemző, különösen a teljes (X-XIII. század) és a késői (XIV-XV. század) középkor időszakában. A kastély különféle funkciókat látott el: királyi, hercegi vagy nemesi hatalom székhelye, lehetett egyetlen lovag "családi otthona”, de a királyi hatalomnak alárendelt katonai előőrs is. Feltételezik, hogy az első "klasszikus” kastélyok Európában a 9. században épültek, a Karoling állam bukása után. Sok esetben - a mai Franciaországban vagy Németországban - uralkodói vagy lovagi szék jelleggel bírtak, és gyakran csak kőből készültek. Ezekből a korai várakból hiányzik sok későbbi védelmi elem, mint például a tornyok vagy a kiterjedt falrendszer. A 12. és 13. század fordulóján azonban jelentős változás következett be, és a keresztes hadjáratok tapasztalatainak hatására a várak fejlődnek, egyre összetettebbé válnak. Kezdenek egy vagy több falsorral rendelkezni. Lengyelország területén a 12. és 13. század fordulóján kastélyok jelentek meg, amelyek a korábbi fa- és földvárakat váltották fel, és az egyik első ilyen erőd a legnicai vár vagy a krakkói Wawel újjáépítése. Emlékeztetni kell arra is, hogy a pomerániai és livóniai teuton várak a maguk módján szokatlanok voltak, mert elsősorban téglából, nem kőből épültek. Ilyen kastélyra jó példa például Malbork. A kastélyok hanyatlása a 15. századra nyúlik vissza, amikor a puskapor népszerűsítése lehetővé tette a lőpor viszonylag gyors beszerzését.