A német hadsereg első tankjai az első világháború végén jelentek meg – ezek voltak az A7V gépek. A Versailles-i Szerződés aláírása után a német fegyveres erőknek megtiltották a páncélozott fegyverek fejlesztését, de a német fél nem tartotta tiszteletben ezeket a korlátozásokat, és titokban páncélozott fegyvereket fejlesztett ki. Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése után azonban ez a fejlemény teljesen hivatalossá vált, és 1935-ben megalakult az 1. páncéloshadosztály. Az 1935-1939 közötti időszakban további részlegek alakultak, fő felszerelésük a Pz.Kpfw gépkocsi volt: I, II, III és IV. Egyetlen páncéloshadosztályt akkoriban egy két páncélosezredre, egy motoros gyalogdandárra és egyebek mellett támogató egységekre osztott harckocsidandár alkotott: felderítő, tüzérség, légelhárító és zapperek. Teljes munkaidőben körülbelül 300 harckocsiból állt. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a német páncélos erők (németül: Panzerwaffe) a villámháború doktrínájának megvalósítására voltak kiképezve, nem pedig - mint sok korabeli hadseregnél - a gyalogsági tevékenységek támogatására. Ezért a "pancerniaków” kiképzésben a funkciók felcserélhetőségére, a tisztek és altisztek döntéshozatali függetlenségére, valamint a tulajdonában lévő harckocsik legjobb műszaki elsajátítására helyezték a hangsúlyt. Mindez 1939-ben Lengyelországban, de különösen Nyugat-Európában 1940-ben a német páncélozott fegyverek nagy sikereit eredményezte. Az észak-afrikai harcok során is - különösen az 1941-1942 közötti időszakban - a német páncélosok igen nehéz ellenfélnek bizonyultak. A Szovjetunió megszállása előtt a német páncéloshadosztályok száma csaknem megkétszereződött, de ezekben az egységekben a harckocsik száma körülbelül 150-200 járműre csökkent. A német páncélosok a keleti fronton folyó harcok során is - különösen 1941-1942-ben - kiképzésben és szervezettségben felülmúlták szovjet ellenfelüket. Az olyan járművekkel való érintkezés azonban, mint a T-34 vagy a KW-1, kikényszerítette a Pz.Kpfw V és VI harckocsik 1942-ben és 1943-ban történő bevezetését. A keleti fronton elszenvedett növekvő veszteségek, valamint a sztálingrádi vagy kurszki csaták elvesztése miatt a német Panzerwaffe meggyengült. Szerkezete nehézharckocsizászlóaljakból állt (3 harckocsi századdal), 1943-ban pedig páncélgránátos hadosztályokat hoztak létre. Egyre egyértelműbb volt a szovjet oldal előnye is, 1944-től pedig az, hogy egyszerre kellett harcolni keleten a szovjet csapatok és nyugaton a szövetségesek ellen. Azt is feltételezik, hogy ekkor (1944-1945 között) a német páncélosok kiképzése gyengébb volt, mint az előző időszakban, és nem jelentett olyan jelentős előnyt német részről, mint korábban. A német Panzerwaffe utolsó nagyszabású hadműveletei az ardenneki (1944-1945) és a magyarországi (1945) offenzívák voltak.
Michael Wittmann 1914 áprilisában született és 1944 augusztusában halt meg, 30 évesen. A Waffen-SS páncélos erőinek német alsó tisztje volt. Széles körben elismerték a második világháború egyik legjobb és leghatékonyabb tankhajójaként. Michael Wittmann 1934-1936-ban a Reichschwehrben, majd a Wehrmachtban szolgált. 1936-ban kérte felvételét az SS-be, majd 1937 áprilisában a Leibstandarte Adolf Hitler ezredéhez (későbbi hadosztályához) osztották be. 1938-ban részt vett a Szudéta-vidék elfoglalásában és Ausztria Anschlussában. Szinte biztos, hogy nem vett részt a lengyelországi (1939) és a franciaországi (1940) hadjáratokban. A harcokban csak az 1941-es Barbarossa hadművelet során vett részt. 1941-1943 között a keleti fronton harcolt a StuG III önjáró löveggel, jelentős sikereket ért el a szovjet páncélozott fegyverek elleni harcban. 1943-ban "áttért" a Tigris harckocsira, és ilyen járműben, egy páncélos szakasz parancsnokaként részt vett a Kurszki-íven lévő hadműveleti fellegvárban. 1944 januárjában a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntették ki. 1944 áprilisában áthelyezték az SS 101. nehézharckocsizászlóaljjába, ahol ennek a zászlóaljnak a 2. századát irányította. Ennek az egységnek a részeként 1944 júniusától augusztusáig Normandiában harcolt. Ott érte el legnagyobb sikerét: 1944. június 13-án Villers-Boccage-ban 21 brit páncélozott járművet semmisített meg, mindössze egy harckocsival. Michael Wittmann 1944. augusztus 8-án halt meg Caen térségében. Szolgálata során valószínűleg 138 harckocsit és 132 páncéltörő ágyút semmisített meg.
Balthasar Woll 1922 szeptemberében született és 1996 márciusában halt meg 74 évesen. Német páncélos katona, harckocsitüzér, majd a második világháború idején harckocsiparancsnok. Balthasar Woll a középfokú műszaki tanulmányok elvégzése után önként jelentkezett A Waffen-SS 1941-ben. A kiképzés után az SS Totenkopf hadosztály gyalogezredéhez osztották be. A Demiańskie-nél harcolt, 1942-ben II. osztályú Vaskereszttel tüntették ki. 1942 végén a Leibstandarte Adolf Hitler SS-hadosztályhoz osztották be, már a harckocsi legénységének tagjaként. 1943 júliusában a kurszki csata során kitüntette magát, nem sokkal ezután megkapta az I. osztályú Vaskeresztet. 1943 novemberétől az egyik legénységben szolgált a német páncélos fegyverek másik ászával, Michael Wittmannal, nagy sikereket ért el vele a keleti fronton és Normandiában 1944 június-júliusában folytatott harcokban. Balthasar Woll 1944. augusztus 8-án nem volt a Wittmann tank legénységének tagja, és boldogan túlélte a háborút.