A USS Lexington (CV-2) egy amerikai repülőgép-hordozó volt, amelynek gerincét 1921-ben fektették le, 1925 októberében bocsátották vízre, és 1927 decemberében helyezték üzembe az Egyesült Államok haditengerészeténél. A hajó 270,7 m hosszú, 32,3 m széles, vízkiszorítása 48 500 tonna volt. A USS Lexington repülőgép-hordozó végsebessége 32-33 csomó körül ingadozott, fő fegyverzete 78 fedélzeti gépből állt.
Eredetileg a USS Lexington egy másik amerikai hordozóhoz, a USS Saratoga-hoz hasonlóan csatacirkálónak épült. A Washingtoni Szerződés által az Egyesült Államok haditengerészetére rótt leszerelési kötelezettségek miatt azonban úgy döntöttek, hogy a hajót repülőgép-hordozóként készítik el. Az eredetileg tervezett USS Lexington funkció sajátos maradványa volt az erős fedélzeti fegyverzet, amely többek között 8 db 203 mm-es lövegből állt. Az új repülőgép-hordozó - más néven "Lady Lex" - az Egyesült Államok haditengerészetének történetében az első nagy repülőgép-hordozónak bizonyult. A két világháború közötti időszakban a repülőgép-hordozó elsősorban a csendes-óceáni flottában szolgált, és nagy szerepet játszott az amerikai haditengerészet repülőgép-használati taktikájának fejlesztésében. Részt vett azonban békésebb küldetésekben is – például 1931-ben egy repülőgép-hordozó egészségügyi személyzetet és utánpótlást szállított Nicaraguába, amelyet aztán földrengés sújtott. A második világháború kitörésekor a USS Lexington a Pearl Harbor bázis közelében tartózkodott, de szerencséje volt, hogy légi gyakorlatokat hajtson végre, és kiderült, hogy a japán támadás nem jelentett veszélyt rá. 1942 januárjában részt kellett vennie egy elterelő támadásban Wake Island ellen, de a terv nem lépett életbe, és a USS Lexingtont áthelyezték a Csendes-óceán déli részére, a Korall-tenger medencéjébe. 1942 májusában tért vissza ebbe a tározóba, ahol részt vett a korall-tengeri csatában – ennek során a japán fedélzeti repülés elsüllyesztette.