Az első világháborúban elszenvedett vereség ellenére a német tisztikar a két világháború közötti időszakban még mindig egy támadó hadműveletben látta a győzelem fő eszközét a jövőbeni háborúban. Így más élményt merített a Nagy Háborúból, mint francia társa. Az 1914-1918-as tapasztalatok alapján, beleértve a Stosstruppen csapatok által alkalmazott beszivárgási taktikát, de a repülés és a páncélos fegyverek intenzív fejlődését is észrevéve, a német tisztikar egy része (pl. Heinz Guderian tábornok) elméleti feltevéseket dolgozott ki az ún. -hívott villámháború (németül: Blitzkrieg), vagyis az ellenség leverésére való törekvés a lehető legrövidebb időn belül, az erők és erőforrások maximális intenzitásával végrehajtott, határozott támadó hadművelettel. A német tiszti testület is e támadó háborús doktrína szerint készült a harmincas években és a világháború idején. Azt is érdemes hozzátenni, hogy szinte minden szintű német tisztek a második világháború során az ún. parancs feladatonként (ger. Auftragstaktik), azaz felvázolták beosztottjaiknak az elérendő feladatot és a rendelkezésükre álló erőket, míg a feladat végrehajtása teljes mértékben rajtuk múlott. Egy ilyen, nagyon jól és egységesen képzett tisztekre épülő parancsnoki modell oda vezetett, hogy a német hadsereg rendkívül rugalmas volt a hadműveletekben, és gyorsabban tudott reagálni a különböző szinteken, mint ellenfelei (pl. a francia hadsereg az 1940-es hadjáratban). vagy az 1941-es szovjet hadsereg). Ez a rendszer sikeresnek bizonyult (főleg alacsonyabb szinteken) a második világháború során. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a második világháborúból számos kiváló parancsnok szolgált a német tisztikarban, köztük Erich von Manstein, Heinz Guderian, Erwin Rommel és Walter Model.
Németország (először Weimari Köztársaságként, majd Harmadik Birodalomként), bár a két világháború közötti Európa egyik legnagyobb gazdasága volt, társadalmában nem volt elképesztő mértékű motorizáció. A híres népautó-projekt (németül Volkswagen) nem sokkal a második világháború kitörése előtt indult, és valójában - polgári célokra - csak 1945 után kezdett működni. A német ipar egésze a hatékonyság vagy az alkalmazott gyártási technikák tekintetében is egyértelműen alulmúlta amerikai versenytársát. Nem szabad megfeledkezni arról is, hogy az akkori Németországnak jelentős mennyiségű kőolajat kellett importálnia. Mindez természetesen befolyásolta a Wehrmacht motorizáltsági fokát. Egyrészt teljesen gépesített és motorizált páncélos és könnyű hadosztályai voltak. Szintén a gyalogsági hadosztályok több fajta támogató egysége (különösen a tüzérség és a hírközlő) teljesen vagy többnyire motoros volt, de a Wehrmachtban továbbra is a lóvontatás volt az utánpótlás fő szállítóeszköze. Sőt, annak ellenére, hogy a német autópark egységesítésére és sikeres teherautók (pl. Opel Blitz) és terepjárók (pl. Schiwamwagen vagy Kübelwagen) bevezetésére törekedtek, a Wehrmachtban jelentős volt az autótípusok száma. Természetesen ez befolyásolta a javítások ütemét, a szállítást stb. A közhiedelemmel ellentétben nehéz az egész Wehrmachtot a második világháború alatt teljesen motorizált vagy gépesített hadseregnek nevezni. Ezen a téren egyértelműen átadta helyét a brit hadseregnek és az amerikai hadseregnek.